BackstageSztorik, 14. rész: Szombath Máté, a THETA phenomena filmműhely producere, rendező-operatőre
Folytatódik #BackstageSztorik elnevezésű interjúsorozatunk, amelyben releváns hazai szakembereket szólaltatunk meg. Menedzserek, technikusok, turnémenedzserek, rádiósok, szerkesztők, producerek, dalszövegírók, illetve - ahogy a jelen epizódban is - kliprendezők történeteit ismerhetitek meg interjúinkból. Soron következő alanyunk a THETA phenomena filmműhely producere, rendező-operatőre, Szombath Máté.
Kezdjük korábbról, mikor derült ki számodra, hogy van tehetséged a vizuális művészetekhez és aztán hogyan lett ebből hivatás?
Viszonylag korán, általános iskola alsó tagozatban már én lettem az évfolyam „művészgyereke”, mert én voltam a rajzos, akivel pályázatokat és versenyeket lehetett nyerni. Ezenkívül mindig előrukkoltam valami kézműveskedéssel, például illegális üzleti tevékenységet folytattam abból, hogy zselés tollal tetoválásokat vállaltam a szünetekben, amihez volt is beárazott mintakatalógusom. Később aztán az ellenőrzőmbe kapott szülői figyelmeztetéssel leállították ezt az bizniszt. De a modell- és bábkészítés, faragás, jelmezek is érdekeltek, a LEGO építést pedig viszonylag masterclass szintre fejlesztettem.
Talán 12 éves lehettem, amikor Apám megismertette velem az analóg fényképészetet, majd 15. születésnapomra kaptam egy egészen korrekt digitális, kompakt Fujifilm fényképezőgépet. Aztán egészen érettségiig úgy végeztem a tanulmányaimat, hogy én grafikus-képzőművész leszek, de tizedikes korom környékén elkezdtem kóstolgatni - abszolút komolytalankodó célokkal - a filmezést. Mire leérettségiztem és felvételizni kezdtem volna, már eldöntöttem, hogy hiába a nagy várományosa voltam a rajztagozatnak, engem sajnos a filmezés sokkal jobban izgat, és kielégíti az összművészetiség iránti érdeklődéseimet.
Nagyjából három évig ez egy teljesen tét nélküli, haverokkal való idiótáskodás volt, majd 2010-ben elkészítettem az első videóklip rendezésemet az akkori barátnőm bandájának, amit én akartam tulajdonképpen, illetve az első komolyabb szándékkal és narratívával rendelkező kisfilmjeim is formát kaptak, természetesen teljesen független, önproducerelt sufni formában, barátoktól ismerősöktől kölcsönkért vagy bérelt kamerákkal. Innentől kezdve egyre inkább a megbízásos projektek felé billent a mérleg nyelve a saját szerzői függetlenfilmezés felől.
Saya Noé - Mit Látsz Idegen?
-
Fotó: Járosi Alina
Többféle műfajban kipróbáltad magad a rövidfilmektől a klipekig, illetve a szerepköreid is széles skálán mozognak – rendezel, vágsz, operatőr is vagy. Melyik az a műfaj, stílus vagy tevékenység, amiben ma a leginkább otthonosan érzed magad?
Van egy nagyjátékfilm rendezésem is több mint 10 évvel ezelőttről, illetve reklámfilmmel és dokumentumfilmekkel is foglalkoztam már. Csak, hogy egy klasszikust idézzek: „egy művésznek legyenek időszakai!”, de viccet félretéve, tényleg úgy érzem, hogy az idegrendszeremnek mindig egyikre vagy másikra van jobban szüksége.
Most például a vágást próbálom kerülni, mert az utóbbi évben többet kellett gép előtt gubbasztanom utómunkázásokkal, ami miatt jobban hiányzik most a terepmunka, főleg operatőrként. A fényelést, vagy szép magyar nevén, a color gradinget viszont mindig nagyon igyekszem kontrollálni vagy magam elvégezni, mert elég érzékeny vagyok a színekre, és arra, ha ezen csúszik el egy amúgy potenciálisan szépre kihajtható nyersanyag.
Rendezőként inkább olyan dolgok érdekelnek már csak, amikben látom magamat is, és tudok többé-kevésbé azonosulni a témával. Leginkább a saját filmötleteimbe összpontosítanám már ezeket az energiákat, és nem égetném el mások vágyaira. Ugyanezeket viszont képalkotói (operatőri) oldalról vállalom szívesen, és találok bennük kihívást. Az utóbbi 4-5 évben műfajilag inkább a dokumentumfilmes és újságírói operatőrködésre vagyok jobban ráállva. Ebben az a szép, hogy sokat tanít a kamera mögüli megfigyelő rendezésre is, mert te vagy a frontvonalon és te érzed minden szereplő rezdülését, a személyiségüket és csendes belső döntéseket hozol közben.
Van olyan sajátos motívum vagy alkotói elv, amit tudatosan igyekszel a részévé tenni a munkáidnak?
Ha klipről van szó, mindig szem előtt tartom a zenei benyomást, aminek a soundja (hangszerelése, terezése és mixing-masteringje) nagyban meghatározza a képi stílust, ami egyben az operatőri stílust vagy akár több stílus vegyítését befolyásolja, illetve a vágási dinamikát is. Sokszor nekem ez olyan, mintha le lenne kottázva egy zenében, hogy igen, itt jön egy 5 sec-esre tartott, 120fps-ben rögzített anamorf optikával, sziluettben felvett kiállás, amit hirtelen agyoncsapunk pár frame hosszúságú 4:3 VHS snitekkel, amik folyamatosan zoomolnak.
Nem vagyok az, aki mindenáron ráerőlteti az adott zenére és az előadóra és annak imidzsére a régóta dédelgetett, fiókban tartogatott ötletét. Ha fiókból előkapott ötletet alkalmazok, akkor is nagyon körültekintően megvizsgálom, hogy tökéletesen passzoljon a dal üzenetéhez és a zene hangulatához, és persze az adott projektre finomhangolva adaptálom az ötletet, majd azt transzparensen közlöm is vele.
A másik elv, ami még szorosan ide tartozik, hogy szeretem nagy egészben látni az előadó arculatát, az aktuális korszakát, a teljes albumának a koncepcióját és a marketingtervet. Szóval azzal kevésbé tudok azonosulni, amikor filmesek önkényesen csak a saját alkotói vágyaikat élik ki, amihez tulajdonképpen nekik egy zene kell csupán, ami jó esetben népszerű is tud lenni a hallgatottsági adatok alapján.
Talán az is egy elv, ami miatt ma már nem is nagyon vállalok kliprendezést, hogy engem már nem motiválnak a „2 hét múlva legyen kész és legyen csak nagyon flex” felkérések, mert ez mindig is hálátlan műfaj fog maradni, bárhogy edukálja egymást a két szegmens. Én inkább alkotnék olyanokat, amiknek hosszú távú impactje van és akár még 5-10-20 év múlva is relevánsan bevillanhat a kedves rajongók számára, nem csupán egy „egynyári” mézes-mázas csiliviliség, csak mert „kell a kontent”. Emiatt aztán valószínűleg nem is a szupergyors rendezőiségemről lehetek híres, mivel rendszerint oda-vissza kitalálom, átvizsgálom, újragondolom és minden egyes képnél kutatatok, akár napokat, heteket nem sajnálva, hogy célt adjak neki tartalmilag és megvalósításban is.
És talán az utolsó, ami elvként megfogalmazható, hogy minden, ami megjelenik vagy nem jelenik meg a képen, annak oka legyen és jelentése. Talán a mai trendek megengedőbbek és olykor papírvékony gondolatok húzódnak mögöttük, hiszen minden inkább gyorsabban kell, mint időtállóan jól.
Saya Noé - Mit Látsz Idegen?
-
Fotó: Járosi Alina
Mesélj kicsit arról, hogy miből áll általában a munkafolyamat egy klip létrehozásakor! Mennyire szoktál már a szám megszületésének korai szakaszában bekapcsolódni a kreatív folyamatba? Vagy inkább a kész zenére reagálva dolgozol?
Ha nem is minden alkalommal, de talán a legerősebb koncepcióim olyan helyzetekben születtek meg, amikor egyszerűen nem tudtam elaludni, mert nem állt le az agyam – ezzel egyébként gyerekkorom óta küzdök. Ilyenkor, akár hajnalig virrasztva, félálomszerű állapotba kerülök, és az azt megelőző többhetes tapogatózás után hirtelen megérkeznek a nagy felismerések és a kész koncepciók. Részben ezért is változtattam meg a stúdióm nevét a Cineast átalakulását követően THETA phenomena-ra. A theta agyhullámok ugyanis az álom és az ébrenlét határán lévő tudatállapothoz kapcsolódnak – ahhoz az állapothoz, amelyben nálam a legjobb ötletek gyakran születnek általában.
Én pár éve összesen két zenekarral dolgozom csak, mert ők már régesrég a barátaim, így értjük egymás világát, nyelvét, és tisztában vannak a kéréseik engem terhelő súlyaival. Ez pedig a TÖRZS post-rock zenekar és a Bull Ball, ami tulajdonképpen a saját bandám annyiban, hogy zenei menedzselem is őket, tehát a teljes arculatot és kampányfolyamatot átlátva tudom a videóklipeket is rendezni, hogy az organikusan egy nagy egész részét képezzék. Itt abszolút számít a véleményem zeneileg is, akár a stúdiózásoknál, amikor kialakulnak a végleges dalszerkezetek és a hangzásvilágok is. Ezért akár olyan projektek is létrejöhetnek, amikben például én boronálok össze egy remixet a Man + Machine-nal az egyik korábbi single-re, mert belehallom ennek a lehetőségét a sávok cincálása közben.
Korábban volt arra is példa, hogy én támadtam be egy-egy zenekart, hogy az XY számhoz lenne egy ütős klip koncepcióm, hadd rendezzem meg nekik, illetve arra is, hogy a zenekar állt elém egy új számmal, hogy erre szeretnének klipet. Ezek olykor demo formában voltak és nekem meg kellett várnom a végső master-t, nem beleszólva annak zenei alakulásába és addig is a demókon agyalva. Volt olyan is, hogy az előadó kikérte a véleményem a dal írása és mixelése közben is. Talán a FlorasFloras klipjeim ilyenek voltak Kiss Flórával.
Szokásommá vált, hogy megchallange-elem kicsit a zenekart, ha egy konkrét dallal állnak elém. Végigpörgetem a kész vagy félkész lemezt, hogy milyen számopciók vannak még azon kívül, amire ők gondoltak, és van, hogy előállok egy másik dallal, ami jobban passzol a világomhoz, és talán release plan alapján is ütősebb választásnak tartom. Előfordult, hogy hallgattak rám, de olyan is megesett, hogy tettünk egy nagy karikát, és visszatértünk az eredeti trackhez. Erre a Jónás Vera Experiment - HARD egy jó példa. Én sokáig a végül elkészült klipes Hard című számot erőltettem, de Vera a Hallomot szerette volna. Amikor arra előálltam egy koncepcióval - ami egyébként nekem tetszett és nagyon nehéz is lett volna leforgatni -, ő nem érezte be az alaptémát valamiért, így visszamentünk a Hardra, amihez végül az én régi zenekaromnak, amiben basszusgitáron játszottam (Tündérvese), a le nem forgatott klipjét rendeztem meg. Ez, kicsit adaptálva, sokkal jobban működött arra a számra. A Woodstock Barbie-éknál viszont én lobbiztam a Never Ending Blues-ért.
Eddigi projektjeid közül melyik volt számodra a legemlékezetesebb és miért? Volt olyan, ami mondhatni átírta a saját alkotói gondolkodásodat? Mit tanultál belőle?
Hát ez sajnos nem a vidám példa lesz, de a Blahalouisiana Sokat bír videóklipje, amit Salvatore Giulianoval rendeztünk duóban, volt az a projekt, ami érzelmileg - nomen est omen - oda juttatott, ahol ma is állok a videóklip rendezéssel kapcsolatban. Hat napos forgatás volt, amin nem kevesen dolgoztunk, de még mindig nem annyian, amennyit egy ekkora vállalás igényelt volna. Iszonyú stresszes volt, és nagyjából másfél év kellett ahhoz, hogy kiheverjem a traumáit, de persze mindemellett büszke is vagyok arra videóra. Ebben a felépülésben sokat segített a párom, Tóth Glória Jáde, aki ennek és sok más korábbi munkámnak a gyártásvezetője volt.
Hozzáfűzném, hogy az én stáblistám jóesetben negyedakkora hosszúságú szokott lenni, mint más rendezőké. Ezt lehet lenézni, de inkább úgy vagyok ezzel, hogy tényleg csak akkor égetek szívesség kártyákat, ha már tényleg nincs más opció. Klipeknél nem nagyon tud ez máshogy menni, ezért aztán amit tudok, megcsinálok én, amíg a bírom az adott szituációban. Ezen remélem, tudunk változtatni idővel a frissen alakult Klipegylettel, ami a Filmreformmal párhuzamosan alakult videoklipkészítő egyesület.
Igyekszem minden egyes alkalommal emlékezetes és tanulságos projektek elé állítani magam, ezért aztán nem is igazán hasonlítható össze két forgatás.
Mi kell manapság ahhoz, hogy egy klip ne csak esztétikailag és érzelmileg működjön, de valóban tükrözze az adott zenész személyiségét, történetét? Mitől lesz szerinted igazán jó egy zenei videó?
Ezt már korábban érintettem, de talán az a titka, hogy a rendező nem egóprojektet csinál, hanem effortot fektet abba, hogy megismerje az előadót, akivel dolgozik. Szerintem nem kell azt hinni, hogy a rendező ezzel feladja önmagát, hiszen rengeteg lehetőséget rejt ez az ismerkedés és kutatómunka ahhoz, hogy találjon kapcsolódási pontokat önmagával vagy korábbi tapasztalataival, esetleg csak olyan dolgokkal, ami felé már valaha mutatott érdeklődést.
Erre egy példa az Oaken X Boru-projekt. Nekik nem is klipet készítettünk, hanem egy image session-t az egész lemezre, ugyan ott csak DoP voltam, de a sumér-zikkurat hívószóval és az ókori totem kultúra témával a középpontban azonnal vevő voltam a dologra, mert mozgatja a fantáziámat régóta. Persze mindebben az is benne volt, hogy korábban a Kytaro-nak rendezett klipem miatt korábban már megismertem és megkedveltem Dobos Lajost, aki ennek a két zenekarnak az összekötő figurája. Ez a projekt tulajdonképpen az ő művészeti vezetésében született meg.
Talán még beszédesebb példa az Antares Fresco című klipje: amikor már annyira jól ismered a zenészeket, hogy eljutnak oda, hogy a te ötleted kedvéért a saját karikatúrájukat is örömmel eljátsszák – ráadásul éppen az első, igazán nagy bemutatkozó klipjükben.
Előfordult már, hogy egy zenekar vagy előadó teljesen más irányba szerette volna vinni a klipet, mint te? Hogyan lehet úgy kompromisszumot kötni, hogy közben mindkét fél nézőpontja érvényesül? Nálad hogy szoktak alakulni ezek a helyzetek?
Minden zenész más és más karakter, vagyis máshogy kiszámíthatatlan, de azért sokmindenben tudnak hasonlítani egymásra. Szerintem ami igazán előreviheti a dolgokat, és nekem már alap elvárásom is, hogy legyen egy talpraesett és mindkét irányba barátságos managere az előadónak, aki mediálni tudja a félreértéseket, a bürokratikus dolgokat pedig teljesen leveszi a művészről, amiből szintén megannyi feszültség származhat.
Azt is látom, hogy nagyon sok előadó ott bukik el a karrierje épülésében, hogy önszabotálják magukat azzal, hogy folyton egy identitásképet űznek. Abba fektetnek túl sok energiát, hogy a képzelt kontrollvesztettségüket akarják bebiztosítani, és ez abba torkollik, hogy tulajdonképpen semmi érdemi nem történik emiatt, mert még a siker vagy bármilyen kész csomag előtt túlgondolják.
A klipkészítés akkor működik jól, ha tiszteletben tudják tartani egymás területét a felek, asszertívan összedolgoznak és nem leuralni akarják egymás dolgait - úgy egy win-win végeredmény lesz. Ahol ez nem megy, ott általában nem születik meg a végeredmény, mert vagy ideje korán lemondom, vagy egy, az én részemről diplomatikus vita keretében igyekszem helyretenni a viszonyokat, ami legalább a projekt befejeztéig megoldja az ügyet, és utána maximum nem dolgozunk együtt legközelebb.
Projekt: Oaken X Boru
-
Fotó: Vajkovics Viktória
Mondhatjuk, hogy a közösségi média rövid videókra kiélezett platformjai megváltoztatták a vizuális anyagokkal kapcsolatos fogyasztási szokásokat. Érzed ennek a hatását a klipkészítésnél is? Mik a legszembetűnőbb változások az elmúlt 10 évben ezzel kapcsolatban?
Engem rettenetes lefáraszt a világ átalakulása, és ez is egy újabb tényező abban, hogy idén például egyáltalán nem rendeztem még videóklipet, csak producereltem és operáltam. Csak, hogy arányosítsam: 2021-ben 7 klipet is rendeztem - megannyi visualiser és live mellett -, és ezeket nem futószalagon pörgetett módszerekkel vittem végig. Ma már még több tartalom kell, ami akár klip is lehetne, hiszen nagyon nehéz ebből a zajból kitűnni.
Addig is más olyan projekteken dolgozom, amit hasznosabbnak érzek és/vagy olyan pozícióban, amihez nem szükséges akkora érzelmi bevonódás. Azt abszolút észrevettem a saját munkásságomon is, hogy a Covid után egyre népszerűbb és többször megrendeltebb műfaj lett a live session videózás, ahol a zenészek megmutathatják, mit tudnak stúdión kívül egy-egy jobban megválasztott helyszínen.
És hogy tekintesz az AI eszközökre?
Nem biztos, hogy népszerű lesz a véleményem, de én kifejezetten igyekszem kerülni az életem minden területén az AI használatát. Filmezésben is sokkal inkább preferálom a praktikus megoldásokat, már csak ízlésből is.
Engem sokkal jobban frusztál ennek az ökológiai és társadalmi-gazdasági lábnyoma, mint hogy legyintve egyet adaptálódjak valami olyasmihez, ami még csak nem is tetszik. Ilyesmi lehetett a 70-es években a műanyagipar széleskörű elterjedése is. Annyira hirtelen és ultimátumszinten zúdult az emberiségre, hogy igazából még csak idő sem volt átgondolni és felmérni, hogy ez biztos, hogy jó ötlet-e hosszútávon?
A munkamódszeremben is lekövethető, hogy szeretem felmérni a lehetőségeket és abból a legokosabb, egyben leggazdaságosabb, mégis legminőségibb opciót választom ki, még ha ez a folyamat időbe is kerül - amiből ugye manapság senkinek sincs elég. Az AI – főleg úgy, hogy szerintem teljesen kizsákmányolja az embereket, miközben csodás lehetőségként prezentálja magát – úgy lett teljesen felelőtlenül, mindenféle egyeztetés és nyilvános kutatás nélkül, open source módon ráöntve az egész emberiségre, hogy utána már ne tudjunk nélküle élni. Eközben egy viccesre promptolt Facebook-profilkép egy egy kád vízbe vagy néhány fa kivágásának megfelelő energiafogyasztásba kerülhet.
Kicsit lelkiismeret-furdalásom van amiatt is, hogy NVIDIA-videókártyával működtetem a vágógépemet, és hasonló morális feszültségekkel találkozik az ember nap mint nap akkor is, amikor például Spotify-on hallgat zenét. Nagyon megterhelő ez a világ, hogy folyton ilyen dilemmákkal kell szembesülni, mert vannak multicégek, amiket a morál és a valódi „közös jó” helyett kizárólag a végtelen profit motivál, és ez alakítja a piacot is. Ez gondolom most kellően balosan hangzott.
Mindenesetre én is szeretem azt a művészeti oldalt képviselni, akik hisznek az emberi tényező erejében, még ha az hibázni is tud.
Projekt: Jónás Vera Experiment - Hard
-
Fotó: Szabó Levente
Térjünk át a magyar klipkultúrára! Mit tartasz a legnagyobb erősségének, és melyek azok a területek, ahol szerinted még lenne hová fejlődni – akár kreatív, akár hozzáállásbéli, akár finanszírozási szempontból?
Szerintem mind a zenei, mind a filmes oldalon vannak olyan hozzáállásbeli problémák, amiket edukálni és elsimítani minimum 10 év lenne. Itthon az évek során annyi interjúban és szájhagyomány útján terjedő nyilatkozatban hangzott el, hogy a klipeknek így kell készülniük Magyarországon, hogy ezek a fontosságuk miatt már szinte intézményesült, testamentumszerű kijelentésekké váltak. Egy teljes iparágat nagyon nehéz letéríteni ezekről a berögzült elképzelésekről.
Ismétlem, bízom abban, hogy a Klipegylettel kezdődő egyesületi munkánk ezen tud majd javítani, akár a finanszírozás tekintetében is, de a műfaj megbecsültségén is. Az biztos, hogy az utóbbi években hatalmas fellendülése volt a műfaj minőségi űzésének, és a rendezőknek presztízs lett klipeket készíteni, amit én csak csodálkozva néztem végig, mert kicsit az volt az érzésem, hogy hát erről ugatok 15 éve, hogy a klip egy csodálatos művészeti forma, ami anno egy lenézett műfaj volt. Szeretném azt hinni, hogy ha nem is kimutathatóan, de talán részben volt ahhoz minimális közöm, hogy ma itthon a kortársaim és az újabb generációk már így tekintenek a videóklipre. A Magyar Klipszemlének volt ehhez talán a legtöbb érdemi köze.
Azt a narratívát nem szoktam kedvelni, amikor „remek ugródeszkának” titulálják a klipet, mert ebből az olvasható ki, hogy senkinek se legyen az életcélja, hogy ő kliprendező lesz, hanem az csak egy transzfer karrierstátusz ahhoz, hogy valaki elkezdhessen játékfilmezni és/vagy reklámfilmezni. Én ennél magát a zenekultúrát is többre tartom, hogy ne akarjak legalább így a részesévé válni.
Amit zenész oldalról érdemes lenne elengedni, az az a szemlélet, hogy egy klipnek nem csak a következő koncert sold out jegyeladásáig szól a mandátuma. Szóval balgaság gazdaságilag úgy tekinteni rá, hogy egyenesen arányosan csupán egy darab koncertnek a költségvetéséhez tartozó kiadás. A klip egy hosszútávon is működő portfolió anyag.
Projekt: Oaken X Boru
-
Fotó: Vajkovics Viktória
Ha egy friss előadó csak egyetlen tanácsot kérhetne tőled az első klipje előtt, mit mondanál neki?
Döntsd el az identitásod, de engedj be máshoz értő művészeket és szakembereket, hogy dolgozhassanak vele!
Ezeken kívül a kommunikációs készségek is kulcsfontosságúak. Egy zenekarban jó, ha van egy frontember, aki kijelöli az irányt, miközben minden tagnak lehetősége van arra, hogy egyetértsen vele, és a saját legjobb tudása szerint hozzátegye azt, amiben ő maga is hisz. Ugyanilyen fontos, hogy a frontember nyitott legyen ezekre a visszajelzésekre és ötletekre. Nem muszáj, hogy ő legyen, aki kommunikációért felel, de aki erre ki van nevezve, az maradéktalanul tudjon közvetítetni. Például, ha a zenekar vállalja, hogy részt vesz a klip elkészítésében, és segít, ahol tud, akkor ne tűnjön el két hétre, miközben a rendezőben 50 kérdés merül fel, amik nélkül nem tud továbbhaladni a munkájával. Aztán amikor végre előkerülnek, ne csak az utolsó kérdésre válaszoljanak, ráadásul arra is rosszul. Ezek apróságnak tűnhetnek, de nagyon sokat számítanak. Az sem árt, ha a zenekar képes közösen kezelni egy e-mail-fiókot. Mindez pedig megint csak azt mutatja, hogy egy jól működő menedzsment óriási segítséget jelenthet.
Szerintem érdemes egy zenekarra vállalkozásként is tekinteni. Fel kell mérni, milyen erőforrások állnak rendelkezésre, és azokból hogyan lehet elérni a következő mérföldkövet – ami akár egy videóklip is lehet. Ne pusztán művészi egóból induljanak ki, és ne gondolják azt, hogy alanyi jogon jár nekik más emberek ideje és munkája csak azért, hogy az ő álmukat valóra váltsák. Vagy ha ez is van, tudják szívből használni a „köszönöm” szót. Ha ezt nem tudják megtenni mások kizsákmányolása nélkül, akkor lehet, nem jött még el ennek az ideje. Nyilván, ha vannak lelkes jóbarátok vagy unatkozó lelkes támogatók, akkor azokkal nem bűn élni.
Projekt: Bull Ball - Letters
-
Fotó: Benkő Renáta
A végére érve, mit láthatunk tőled legközelebb, min dolgozol jelenleg?
A már említett Oaken X Boru split lemezhez készülő teljes session film lesz az egyik leglátványosabb munkánk. Ebben vezető operatőrként dolgoztam, és jelenleg is vágom a projektet – túlságosan tetszik ahhoz, hogy kiengedjem a kezeim közül.
Az utóbbi időben inkább produceri feladatokat vállaltam a klipek terén, amit közérthetőbben talán mentorálásnak neveznék. A projektek bürokratikus és szervezési részét is én fogtam össze. Idén ilyen volt például Barkóczi Noémi 23:59 című dalának klipje, amelyet Bácskai Júlia Szonja rendezett. Hasonló felállásban készült egy készülő IAMYANK rave set videója is, ami várhatóan ősszel válik nyilvánossá. A rendezéssel gyakorlatilag Bacskai Miki barátomat bíztam meg, aki amúgy is nagy IAMYANK-rajongó. Mikivel a nyáron együtt forgattunk egy Saya Noé-klipet is, ami az ő szívügye volt. Én producerként és operatőrként segítettem a rendezői elképzeléseinek megvalósítását. Ez egy számomra megmosolyogtató, ugyanakkor megtisztelő helyzet, hiszen Miki 10 évvel ezelőtt még a tanítványom volt.
Emellett az év eleje óta dolgozom Lábas Viki Az én szívem játszik című összművészeti előadásának kulisszák mögötti dokumentumfilmjén. Ebben igyekszem kamatoztatni mindazt a tapasztalatot, amit a Pogány Indulóról készült dokumentumfilm és dokumentumfilm-sorozat forgatásán szereztem, ahol vezető operatőrként dolgoztam Tóth Olivér Márk rendező mellett.
Kiemelt kép: Járosi Alina
Az interjúsorozat korábbi epizódjai ide kattintva érhetők el.
Hasonló cikkek
